- Őt ismerem, Ő a Cipő - kukucskált bele múlt héten laptopomba a kislányom.
- Emlékszel, Drágám! Mondtam Neked a napokban, hogy Cipőt bevitték a kórházba?
- Igen, emlékszem - nézett rám gyanútlan szemeivel.
- Most írták, hogy Cipő ma meghalt - osztottam meg vele őszintén a szomorú hírt.
- Szegény Cipő - hallatszott halkan azonnal a gyermeki őszinteség.
Kérdezett még a miértről és a hogyanról, én pedig válaszoltam doktor bácsikról és beteg szívről.
Szomorúságát azonban egy pillanat alatt "elvitték" a vidám emlékek. A tavalyi szegedi Rebublic koncert emlékei, amik akkor egészen más jelentéssel bírtak:
" Az én tündérem nem követelte pódiumra a zenészeket. Fejecskéjét az
ölembe hajtva - már egy ideje - ugyanis békésen aludt. Az első
ásításakor a Baj van, nagy baj van szólt. Mikor odabújt, már a Gyere közelebbet dúdoltam picike fülébe. Az Ébredni kéne márnál jó éjt puszit adtam neki ." Pénteken, lélekben a mi két szál sárga rózsánk is elkísér!
