Tegnap óta a férfi 200 mell döntőjét vártuk. Olyannyira, hogy izgalmunkban le is késtük.
Visszagondolva talán épp a gyerekek biciklijeit, rollerjeit toltuk vissza az udvaron a helyükre, mikor Dani, a nagyszerűen hajrázó angol előtt célba ért.
A tévé bekapcsolása után Deák Horváth Péter hosszú percekig nem is említette a világraszóló eredményt, olyan nagyon el volt foglalva Rebecca Soni Szőnyi Rebekázásával.
Értem én, hogy Ő is 200-as mellúszó, meg olimpiai bajnoki címvédő pláne, hogy magyar származású amerikai, meg világcsúcsot úszott az elődöntőben, de akkor is.
Ha már világcsúcsos aranyat nyer Gyurta ( akivel felkészülése során kétszer is véletlenül egy öltözőben öltöztem és aki mindig illedelmesen visszaköszönt - a szerk. ),azt az összes hátralévő futam közben - mondjuk - csapásonként közölje velünk, figyelmetlenségből az udvaron maradottakkal.
Szerencsére a netről azonnal pótoltuk a hiányzó aranyos információt. Egy gyors fürdetés után pedig ismét együtt néztük az eredményhirdetést.
Megható volt látni egy friss olimpiai bajnokot, de még annál is meghatóbb volt, ahogy a gyermekeink - igaz, csak egy méterre a tévétől, de - teljesen maguktól, síri csöndben, állva hallgatták végig a zeneileg már kijavított himnuszt.
 |
| Végre egy úszó, aki már a medencében is tud örülni. |
