Ugyan az igazi katonaságot polgári szolgálat formájában pár évvel ezelőtt már "letudtam", talán így lehet a legpontosabban megfogalmazni a tényt, hogy egy másik városba szólított a munkám.
Kaposvár nincs közel az otthonhoz, ellenben több, mint három óra kocsival.
Így leírva most is könny szökik a szemembe, de ettől még tény a szomorú tény, hogy a család nem tudott velem jönni. Munka, ovi, bölcsi és mi így döntöttünk.
Egy feleség, egy nagylány, egy vadorzó, akik vigyáznak egymásra amíg én távol vagyok és akiket csak nagy ritkán, "eltávon" láthatok, ölelhetek, szoríthatok, csókolhatok.
Nem nagyon találtam sehol hasonló szituációk megoldására vonatkozó használati utasítást vagy kézikönyvet, így ez a blog e téren is útmutatást ad(hat).
Szerinted mit érez egy férj, aki főzésre, pláne mosogatásra kárhoztatott?
És az apa, aki a kinyomtatott A/4-es gyermekeihez beszél?
A lehető legvidámabban lesz megírva minden történet, mert csak úgy lehet kibírni.
Megszokod, begyógyul, erősebbé tesz, vagyis : katonadolog
