- Nézd, itt van Brazília. Itt lesz majd négy év múlva a következő olimpia - nyitottam ki a világatlaszt Dél-Amerikánál.
- Apiiiii! - szólt rám komolyan az én szemem fénye, majd pici mancsával befogta a számat.
Hihetetlen, hogy alig 5 évesen már tudja, átérzi egy eredményhirdetés mondanivalóját.
Miután közösen kiszurkoltuk 200 vegyesen Cseh Lacinak a bronzérmet , elkezdtük keresgélni az atlaszban a tévében látott zászlók "gazdáit".
Európa elemzése közben megtapsoltuk a bronz nyakbaakasztását, majd folytattuk Afrikával, ahol nagyon meleg van. Ki is rázta a hideg.
Egy klasszikus olimpiai kérdés után ( " És a télapó igaziból melyik országban lakik? ") visszakanyarodtunk Rio de Janeiróhoz és 2016-hoz, amikor is felcsendült az amerikai himnusz és be lett fogva a szám.
Ahogy kúszott felfelé a két USA és a magyar lobogó, számomra még nyilvánvalóbbá vált, hogy a családoknak szüksége van az olimpiákra. Az eszme a nevelés részét kell, hogy képezze. Naponta, hetente, évente, de négyévente mindenképp.
És milyen igaza volt. Akkor is.
Mert a tiszteletet meg kell adni a világ tetejére érkezőknek, legyen szó arany-, ezüst-, vagy bronzéremről.
Így tehát gratulálunk Phelpsnek és Lochténak, de leginkább Cseh Lácinak, aki sapka nélkül is bezsebelte Londonban a magyar csapat ötödik érmét .
Az igazi télapó pedig Finnországban lakik.
